| A Gothicáról | B/irodalom | Salem | Képek | Blog | Zene | Menü |

Ki itt állsz sötét sírboltom örök éjjelén,
Fontold meg, hogy én is éltem, s te is meghalsz, akár csak én.
Elmúlt az élet, s itt hagyom most vágyaim honát,
Csak emlékem marad, de az emlék, hálás szívben élhet csak tovább.

Egyszer egy éjszakán te is fogsz majd sírni,

s kijössz a temetőbe síromat megnézni.

Síromon egy kismadár panaszosan zengi:

,,Itt nyugszik, ki veled boldog akart lenni.”

Születtem, valamikor nagyon régen,

haltam több mint 50 évet,

végigéltem az utolsó pár napomat,

nem hiszem, hogy kipróbáltam mindent,

nem mondom, hogy én vagyok a tudás.

Az egyetlen, amiben biztos vagyok,

én most aludni akarok.

Fáradt a tested,

Nyomja a sírhalom,

Tied a csend a nyugalom,

Mienk a gyász, a fájdalom.

Akartunk mi annyi jót és szépet,

De a sors életünkben,

Mindent összetépett.

Állj meg vándor e sírnál,

tégy úgy, mintha sírnál.

Had higgyék az alvó gazdák,

hogy őket is siratják.

A te szíved vérzett,
A mienk fáj,
Fájdalmunk megszűnik,
Ha idejön el, megpiheni hozzád.

Váratlanul ért a halál 
Búcsú nélkül mentél el.
Aludd szépen örök álmod
Soha nem feledünk el.

Úgy fekszik ő,
ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának 
dermedt-néma szobra,
Nem kelti föl se könny,
se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt 
a világon egyszer.

Az élet bármilyen mostoha,
Szeretni megtanít,
De feledni soha.

Forrás: Shadow And Light, Nightingale

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.